Van, hogy úgy érzem muszáj kiszakadni a mindennapok forgatagából. Nem az „unalmas hétköznapok”-ból, mert nem volt olyan, mióta gyerekem van. A forgatagból, ami egyre sűrűbb lesz, minél többet ismétlődik. Több gyerekkel. Egyre kevesebb türelemmel, egyre több szennyessel, egyre púposabb mosogatóval.
Wellness hétvége, nagypapa, nagymama, síelés, nyaralás, akármi. Máshol, más emberekkel, mást csinálni. Bevallom, én azt remélem ilyenkor, hátha picit megszeppen a szemem egyik pici fénye és elfelejt néhány napra úgy viselkedni mint egy tornádó aki csak kupit, törött dolgokat és megrökönyödést hagy maga után. Nyilvánvalóan az összepakolás 15. kísérleténél realizálódik, hogy ha még minimálisan be is jön a számításom (értsd: 15 perc szauna, 30 perc beszélgetés felnőtt emberekkel – bónusz, ha olyanokkal akiket bírok is, stb), akkor sem ért volna meg fele ennyi macerát sem az a kis guilty pleasure, aminek elérése érdekében több napig tervezem magam szívatni, ráadásul baromi nagy lelkesedéssel, hiszen ha bármi sikerben reménykedem, akkor a kis mini diktátort meg kell róla győzni, hogy a szívatás – aminek ő is részese – valójában kivételes szerencse, amiben csak azok a kiválasztottak részesülhetnek, akik képesek néhány percig lefoglalni magukat amíg Anájuk összepakolja az egész háztartást 3 utazótáskába. De akkor már nincs visszaút. Aki mer az nyer, azt hiszem. Pedig itt már rég nem szól semmi a nyerésről. Az altatásnál lehet nyerni, itt csak a túlélésre játszom.
Szinte lehetetlennek hangzik az egész, pláne ha hozzávesszük azt a nem könnyen elhanyagolható tényt, hogy a kis Tornádónak egy még kisebb, de közel hasonló hatékonyságú segítőtársa is van. Az eszközeik és a módszereik össze sem hasonlíthatóak, de mondom: az eredményen az nem sokat változtat.
Az eddigi akadályokat magunk mögött hagyva indulunk útnak, totál elégedetten, majdnem másfél percig – szerelemesen egymás kezét szorongatva, dagadó mellel, hogy együtt bármire képesek vagyunk – amikor életünk másik büszkesége nulláról százra téve a hangerőt lilásvörös fejjel teli torokból kezd el üvölteni, jelezvén: elindult az autó és ő ezt igencsak rühelli. Mi sem természetesebb, én erre azonnal minden közlekedés-biztonsági szabályt betartva hátrapattanok a két ülés közé ahol a hely majdnem olyan széles, mint a csípőm, és a cicimet – ami jelenleg sokkal inkább tűnik használati tárgynak mint intim testrésznek – gyakorlottan előkapva elkezdem a kis (amúgy máskor tündéri békés) bőgőmasinát szoptatni. Ezzel természetesen csupán az esetek töredékében oldódik meg a probléma, hiszen gyakran előfordul, hogy a cici felbukkanása a legkevésbé sem hatja meg, így folytatódhat a további, társadalom – de főleg kisgyerekes anyukák – által elítélt autón belüli akrobatamutatványok páros bemutatója. Valahogy végül kifekszik – nagyjából az út vége előtt 18 perccel - addigra már vagy 10 kilóval többnek érzem magam a szűk helynek köszönhetően, ami egyre kisebbnek és kisebbnek érződik.
Rejtély, hogy hogy tudunk egy teljesen üres és tiszta szobát pillanatok alatt csatatérré változtatni, mindenesetre a ház sem véletlenül néz ki úgy ahogy. Legalább mosogatni nem kell meg takarítani.
